Fény és árnyék [antikvár]

Egy megjegyzés az olvasókhoz c ^SAK AMIKOR NEHANY EVVEL EZELŐTT MANHATTANBE KÖLTÖZTEM, akkor értettem meg hirtelen támadt világossággal, mennyire másként élték meg 2001. szeptember 11-ét a New York-iak, mint mi, akik a messziségből figyeltük a rémálom kibontakozását. Támadás érte a várost, amely az otthonuk volt. Szinte azonnal London és az 1940-41-es német légitámadások jutottak eszembe, és eltűnődtem, hogy az ördögbe vészelhették át azt annak idején: 57 egymást követő éjszakai bombázást, amit az elkövetkező hat hónapban egyre hevesebb éjszakai rohamok sorozata követett. Legfőképpen Winston Churchill járt a fejemben: ő vajon hogyan birkózott meg ezzel? És a családja, a barátai? Milyen érzés volt számára, hogy végeérhetetlenül bombázzák a városát, miközben jól tudta, hogy ezek a légitámadások, bármilyen rettenetesek is, alkalmasint csupán bevezetőként szolgálnak egy sokkal rosszabbhoz, egy német invázióhoz a tenger és az ég felől, amelynek során ejtőernyősök érkeznek a kertjébe, páncélosok dübörögnek át a Trafalgar Square-en, és mérges gáz lebeg majd a föveny felett, ahol egykor tengeri látképeket festett? Elhatároztam, hogy utánajárok, és egykettőre rájöttem, hogy egy dolog elhatározni valamit, és teljesen más végrehajtani az elhatározást. Churchill első, 1940. május 10-től 1941. május 10-ig terjedő miniszterelnöki évére fókuszáltam, ami egybeesett- a német légitámadásokkal, melyek kezdetben szórványosak és látszólag céltalanok voltak, majd teljes erővel vívott háborúvá fajultak London városa ellen. Az év egy vonneguti tűzvészt idéző hétvégével ért véget, amikor a hétköznapi és a fantasztikus tényezők