Az auschwitzi bába [antikvár]

PROLOGUS 1946. ÁPRILIS A visszhangos, fapadlós helyiségben kis gyerekágyak sorakoznak, mindegyikből egy kisbaba néz ki tágra nyílt szemmel. Pillantásukban nincs remény, ők még nem elég idősek ahhoz, de valami vágyódást látok, ami belém hatol, nem, nem a szívembe, hanem mélyebbre egyenesen a méhem-be. Rég volt, hogy gyereket hordtam a szívem alatt, de az az érzés talán sosem múlik el teljesen. Az is lehet, hogy minden gyerekből, akit a világra segítettem, megmaradt a köldökzsinór egy parányi darabja, ezért tudja meglágyítani a szívemet minden csodálkozó gyerekszempár. És talán a bábaként eltöltött huszonhét évem is hozzájárult ehhez. Teszek néhány lépést a szobában. A nyers fából készült kiságyak nem újak, de tiszták, látszik, gondos kéz munkái. Az egyikben feljajdul egy kisbaba, majd meghallom egy nő halk, megnyugtató bölcsődalát. A nyöszörgés megszűnik, csak a zene marad. Csakúgy, mint minden más ebben a nagy teremben, a dal sem valami fényes vagy tökéletes, de a szeretet szól belőle. Elmosolyodom, és magamban azért fohászkodom, hogy ez legyen az a hely, amit keresünk. - Készen állsz rá?