1956-os napló [antikvár]

A Rákóczi Szövetség egyik megalapítója és elnöke, egy kiváló teljesítményeket, sok eredményt hozó mérnöki és közéleti pálya birtokosa a forradalom hatása alatt naplót írt a drámai napokban. Hét évvel vagyok az írónál fiatalabb, de mintha akkor meg nem írt saját naplómat olvasnám. Mi, a budai polgári középosztály gyermekei, ébredő öntudattal, szinte egységesen, félelemmel vegyes utálatot éreztünk a sztálinista kommunista rendszerrel szemben. Szüleinkkel együtt hallgattuk a nyugati rádiók magyar nyelvű adásait, addig csavargatva a kereső gombját, amíg a zavarás mögött ki nem tudtuk venni az elhangzó mondatokat. Ezek ablakot nyitottak a vasfüggöny által tőlünk elzárt világra, és ébren tartották a reményt, hogy egyszer nemsokára vége lesz e szörnyű korszaknak. A templomok, a papok, a bibliaórák is tartották bennünk a hitet, nemcsak az istenhitet, de a meggyőződést is, hogy a szabadság és a politikai pluralizmus magasabb rendű a diktatúránál. Noha az iskolákban a nyugati nyelvek tanítását betiltották, magánúton, önképzéssel angolul, németül, franciául, olaszul tanultunk, érezve, hogy e nyelvek segítségével könnyebb lesz áttörni a reánk kényszerített szellemi korlátokat. És amikor a hazai kommunista rendszer 1956 őszén gazdasági és erkölcsi válságba került, az egész főváros ifjúsága, s őket követve a munkásság, október 23-án kiment az utcára, hogy ott követelje az emberibb életet, a szovjet megszálló csapatok távozását és új vezetést az ország élére. Halzl József ott volt az eseményeket elindító, a 16 pontból álló követeléseket megfogalmazó október 22-i műegyetemi gyűlésen, majd másnap a Bem tábornok szobrához indult a nagy menetben, amely a nekünk ismét példát mutató lengyelek iránti megbecsülést akarta kifejezni. Ugyan még nem ismerték egymást, de ott, a Bem téren találkozott először Halzl József, a végzős műegyetemista a Toldy Gimnázium második osztályos tanulójával, ezen előszó szerzőjével.