1945 - Háború és béke [antikvár]

Előszó Nagyanyám, aki 1926-ban született, nem emlékszik a háború végére. „Hogyhogy? - csodálkozom. — Nem emlékszel arra, ahogy a Times Square-en az a tengerész megcsókolta az ápolónőt?" „Fiam - nagymama szánakozva néz rám, aki 1972-ben születtem az a háború amerikai vége volt 1945 augusztusában." „Hát a május kilencedikei varsói tűzijátékra emlékszel? A szovjetek a Főpályaudvar romjairól lőtték fel huszonegy 155 milliméteres tarackból. „Ne marhás-kodj - mondja a nagyanyám -, tudod, hogy nem voltam akkor Varsóban." 1945. május 7-én sem volt ott Reimsben, ahol a németek először írták alá a fegyverletételt. Sem egy nappal később, Berlinben, ahol Sztálin követelésére még egyszer aláírták. Úgyhogy azt sem láthatta, hogy Georgij Zsukov marsall íohadiszállásán öngyilkossággal fenyegetőzik a Franciaországot képviselő Jean De Lattre de Tassigny tábornok. Az amerikaiak, az oroszok és a britek nem egyeztek bele abba, hogy ő is aláírja a kapitulációs okmányt. Végül többórás tárgyalás után beadták a derekukat. Németországban éjfél felé járt 1945. május 8-án. Moszkvában már 1945. május 9-e volt. „Azért valahogy biztos emlékszel a háború végére - makacskodom. - Én emlékeznék." Nagyanyám kutat az emlékezetében. Igen, megvan. Weinsbergben volt, a külföldieknek létesített átmeneti táborban, amelyet szőlőskertek és amerikai katonák vettek körül. Azután került oda, hogy elmenekült a mannheimi kényszermunkatáborból, ahol évekig lőszert és traktoralkatrészeket gyártott a németeknek. „Vártuk ezt a napot - idézi fel a nagyanyám -, bár már pár héttel korábban felszabadítottak minket. Emlékszem, ott álltam a tömegben, voltak ott egy nagy téren fiúk, lányok vegyesen, lengyelek, litvánok, csehek, íranciák és még sokan mások. Valaki felkiáltott: „Most, ebben a pillanatban ért véget a háború! Aláírták!" Kiabálni kezdtünk, a katonák díszsortűzszerűen a levegőbe lőttek, csókoltunk, akit értünk." „Te is, mama?" „Miért, mit gondolsz? - kérdezi.