Hortobágy széli parasztpuskások [antikvár]

Hortobágy széli parasztpuskások Előszó Mit is memorizál az ember az elmúlt évtizedek történéseiből? Csak a szépet, az igazi élményt adó, szívet melengető emlékeket? Nem. Megmaradnak azok a kellemetlen, sok keserűséget adó, sorsokat megpecsételő és megváltoztató jelenetek is, amelyek ugyanolyan velejárói életünknek, mint a bennünket körülvevő jó dolgok. Míg a jó, számunkra kedvező eseményekre szívesen gondolunk vissza, hisz ez gyógyír egész lényünknek, addig bosszantó dolgainkat igyekszünk betakarni valami alig átlátszó lepellel, és csak tapasztalatként elővenni, ha épp szükség van rá. Muszáj ezt így kezelnünk, hisz a sok akadály, kudarc, pofon, amit kapunk, másképpen megkeserítené mindennapjainkat. A szépet keressük, olyan élményeket, melyek megújulást biztosítanak számunkra. A természetszerető ember is ilyen. Főleg, ha vadász is egy személyben. Mert az igazi vadász, olyan atavisztikus érzésekkel, akarom mondani, génekkel van megáldva, hogy a természet részének képzeli magát, abba egy olyan részecskének, amivel egybeolvadhat, amiben helyét leli. Ebben a természetes közegben, ahol együtt él számtalan élőlény, bizony otthon akar lenni, itt érzi jól magát. Keresi ezt a természetes közösséget, hisz a mindennapok gondjai itt elfelejtődnek. Nincs azaz ember okozta nyüzsgés, kapzsiság, túlhajszolt hétköznapok. Az igazi vadász számára ez jelenti a megnyugvást. Mindegy, hogy ez a természet hol van, csak természetes közeg legyen. A nádasok szel-lemsusogása, a puszták végtelen látványa és csendje, vagy az erdők zúgása egyformán megfogja az ilyenfajta embert. Eddigi életem aránylag természet közeli volt, mert mindennapi munkám is a természethez kötött, és ez átitatódott egy nagy adag vadászvérrel.