Utazás a Föld középpontja felé [antikvár]

186* május hó 21-én, egy vasárnapon, nagybátyám, Lidenbrock tanár, izgatott sietséggel jött haza, a Hamburg legódonabb városrészében, a régi Király-utca 19. számú kis házába. A jó Márthának azt kellett hinnie, hogy nagyon elkésett az ebéddel, mert az ételek még csak akkor kezdtek forrni-sülni a tűzhelyen. - Lidenbrock ur már itt is van! - kiáltott a derék nő nagy ijedten, miközben az ebédlőbe vezető ajtón bekukkant. - Igen, Mártha, itt van már. De azért ne rémüldözzön, annyira. Az ebéd még főlhet, mert még csak félkettőt ütött a Mihály-templom tornyán. - De hát akkor, mért jött már haza, Lidenbrock ur? - Ő azt hiszem, megmondja. - Itt van! Menekülök, Axel ur, ugy-e beszél vele, hogy legyen belátása. És a jó Mártha visszasietett a konyhába. Magamra hagyott. Csakhogy az én habozó és félénk természetemet nem tartottam alkalmasnak arra, hogy egy professzor fejével beszéljek. Ezért a legokosabbnak tartottam szép csendesen elpárologni, amikor a kapu megnyikorgott. A házigazda hosszú lába zajos dobogással sietett föl a deszkalépcsőn, átrohant az ebédlőn és a dolgozószobájáig meg sem állt. Menés közben botját az egyik sarokba lódította, a felborzolt szőrű kalapját az asztalra dobta és idegesen felém kiáltott: - Axel, gyere velem! Még rá sem értem, hogy megmoccanjak, amikor újból és még türelmetlenebbül rám mordult: - No! hát még se jössz? Besiettem a rettenetes nagybátyám szobájába. Lidenbrock Ottó nem volt valami rossz ember, ezt a bizonyítványt szívesen kiállítom részére. De ha nem változik meg, amire a legkisebb kilátás sincs, attól félek, hogy mint iszonyatos különc fog meghalni.