Tizenkét halálos perc [antikvár]

KÜLÖNÖS SZÁLLÍTMÁNYOK Mit tesz az ember, ha jókedv feszegeti belülről, mert sikeresen a háta mögött tud egy unalmas repülőutat Hong Kongtól Maniláig, és most bőven sistereg bőrére a zuhany rózsájából az üdítően hideg víz? Vajon mit?! Énekel! Holmi apró dalocskákat, melyek a fülébe kúsztak a repülés végtelen órái alatt, miközben szakadatlanul dörgött a négy motor, s az idő múlását csupán az óra és a kilométermérő mutatta. Az ember ül az első pilóta karosszékében. A kormány jóformán meg se mozdul a tenyerében — nincs miért mozgatni! —, hajszálpontosan suhannak az előírott kurzuson hazafelé. Az ég szikrá-zóan kék, rajta itt-ott tejszínhabfehér felhőpamacsok. A tenger pedig az égbolt tükörképe, A Csendes-óceán most igazán csendes, jóindulatú. Rászolgált nevére. Ilyenkor, decemberben kevéssé fenyeget holmi tájfun-veszélj'-, A rádiós tehát nyugodtan kihalászhat valahonnan a végtelenségből egy dzsesszzenekart vagy táncdalfélórát. — Ricardo — mondja ilyenkor —, parancsnokom, behoztam a Hawai Fiúkat, vagy inkább a Pago-Pago együttest akarod hallani? Parancsolj, parancsnokom! Mert Micuo, a rádiós, rendkívül udvarias lény. Bár Manilában született, sőt apja-anyja is, hiszen még Ku-ruszu nagyapa vándorolt be a Fülöp-szigetekre, az angolt ma is úgy sziszegi-pöszögi, mintha valamelyik tokiói általános iskolában tanulta volna.