Teknősök végtelen sora [antikvár]

Egy Amikor először ébredt bennem gyanú, hogy esetleg fikció vagyok, hétköznapjaimat Indianapolis északi részén, egy állami finanszírozású intézményben, a White River Gimnáziumban tengettem. Nálam sokkal hatalmasabb erők, amelyek beazonosítására esélyem sem volt, úgy rendelkeztek, hogy az ebédet 12:37 és 13:14 között fogyasszam el. Ha ezek az erők másik ebédszünetet rendeltek volna el számomra, vagy az asztaltársaim más beszédtémát választottak volna azon a szeptemberi napon, én is más véget értem volna, vagy legalább más közepet. De rá kellett jönnöm, hogy az élet egy olyan történet, amelyet mások mesélnek rólunk. Természetesen, azért úgy teszünk, mintha mi lennénk a szerző. Azt gondoljuk: „Most úgy döntök, hogy lemegyek ebédelni", amikor 12:37-kor a magasban monoton hangon megszólal a csengő. Pedig valójában a csengő dönt így. Azt hisszük, mi vagyunk a festő, pedig csak a vászon vagyunk. Az ebédlőben több százan kiabálták túl egymást, úgyhogy a beszélgetések egyetlen hanggá olvadtak össze, mint a köveken átrohanó folyó zúgása. Ültem a fluoreszkáló, henger alakú lámpa alatt, amely agresszíven ontotta magából a mesterséges fényt, és azon gondolkodtam, mindannyian azt hisszük, hogy saját