Szeplős Márk hihetetlen kalandjai [antikvár]

Az utcánkban lakott egy tizenhárom éves úriember. Az ismerőseim azt mondták, hogy Szeplős Márknak hívják, és hatodikba jár. Ez a fiú már régen fölkeltette az érdeklődésemet. Talán azért, mert minden elképzelést felülmúlóan szeplős volt, de talán azért is, mert mindig gondterhelt képpel járt-kelt. Úgy döntöttem, megvizsgálom a dolgot. Egy napon, amint megláttam őt, megkérdeztem tőle: - Miért jársz mindig ilyen képpel, fiam? - Milyen képpel? - úgy tett, mintha nem értené. - Elgondolkodó és gondterhelt képpel, fiam. - Csak vonogatta a vállát. - Én mindig ilyen vagyok. - Ne beszélj bolondokat, Márk - mondtam - egy srác a te korodban nem járhat-kelhet folyton ilyen bánatos arccal. Miért vagy ilyen bús? Hiszen vannak szüleid, barátaid, van biciklid... - Azt is tudom - folytattam -, hogy kísérletezel valami ismeretlen vegyszerrel, és hogy sikerült már robbanást előidézned, ami két órára megmérgezte az utcánk levegőjét. Remélem, nem valami rádióaktív dolog volt? - Igen? - kérdezte Márk halálos nyugalommal, és kifújta az orrát, de az ábrázata rezzenéstelen maradt. - Mi a bánatod? - Nem lehet, hogy te magad keresed a bajt, barátom? - Esküszöm, hogy nem. - Hát ez az, amiért - vonta meg a vállát: - Egyszerűen a sors, vagy, ha úgy jobban tetszik, a körülmények. Minden jel arra utal, hogy alapvetően a sors üldöz engem. - Milyen szörnyű kalandjaid lehetnek? Mert amennyire tudom nem vadászol tigrisekre Burmában, és nem akarod meghódítani az Antarktiszt! - Épp ez benne a szörnyű. Nem utazom az Antarktiszra és nem vadászom tigrisekre Burmában, egyáltalán uram, semmit sem csinálok, és ennek ellenére folyton rettenetes dolgok történnek velem. A leghétköznapibb dolgaim szörnyű kalandokká változnak.