Szavak kékben [antikvár]

Éjfélkor az óceán morajlására és a bátyám szuszogására ébredek. Tíz hónap telt el azóta, hogy Cal megfulladt, de az álmok eló'l továbbra sincs menekvésem. Álmomban magabiztosnak érzem magam, testem egybeolvad a tengerrel. Képes vagyok a víz alatt lélegezni, és a só nem marja a szemem. Halak vesznek körül; egy egész rajnyi ezüsthasú holdacska evickél alattam. Feltűnik Cal, és szeretné azonosítani ó'ket, de ezek nem szokványos halak. - Makrélák - találgatja, a szó számomra is hallható buborékként távozik a szájából. De ezek nem makrélák. Nem is keszegek, sem olyasmik, amiket meg tudnánk nevezni. Testük színtiszta ezüst. - Egy felfedezetlen faj - egyezünk meg, közben figyeljük az uszonyos sokaságot, ahogy falként körbevesznek bennünket, majd ismét kinyílnak. A víz pont olyan, mint a szomorúság: sós, meleg és emlékekkel teli. Mikor kinyitom a szemem, Cal a szobában áll. Bóre fehéren világít a sötétben, csöpög róla a víz. Tudom, mindez lehetetlen, de mégis olyan valószerű a jelenés, hogy érzem a só és az almás rágógumi illatát. Olyan valóságos, hogy még a jobb lábfején futó régi sebhelyet is látom - egyszer megvágta magát