Sötét elmék [antikvár]

PROLÓGUS Amikor a fehér zaj a fülünkbe hasított, a kertben voltunk, gyomláltunk. Mindig nehezen viseltem. Mindegy, hogy éppen a szabadban talált vagy az ebédlőben vagy a cellámban bezárva. Amikor a fehér zaj elkezdődött, a visító hangok úgy csaptak a dobhártyámra, mintha csőbomba robbant volna a fülem mellett. Thurmond táborban a többi lány néhány perc után össze tudta szedni magát; úgy rázták le magukról az émelygést, a rosszullétet, a tájékozódási zavart, mint a tábori egyenruhájukra tapadt fűszálakat. De én? Nekem órákig tartott, míg valamilyen szinten összeszedtem magamat. Ennek a fehérzaj-hatásnak sem kellett volna másnak lennie. De más volt. Nem láttam, mi történt, mi váltotta ki a büntetést. A tábor villanykerítéséhez olyan közel dolgoztunk, hogy éreztem a perzselődés szagát a levegőben, a feszültség a fogaimban vibrált. Lehet, hogy valaki volt olyan bátor, és elhatározta, hogy átlépi a Kert határát. Az is lehet, hogy nagyot álmodott, és megvalósította azt, amiről mindannyian álmodunk, és kővel fejbe dobta a legközelebbi PSF-katonát. Azért érdemes lett volna.