Rozi az égen [antikvár]

Bz a legrosszabb napom!!! - zokogta Rozi az ágya fölött lógó plakátsüni képébe. - A legeslegeslegrosszabbü! Engem senki nem szeret, és mindig ezt csinálják! MINDIG! - Süni továbbra is érdeklődve szemlélte a pipacsvörös képpel ordító kislányt, de semmiféle részvét nem tükröződött a tekintetében. Rozi felháborodottan ledobta magát a földre, háttal az undok plakátsünnek. - Utálatosak. Anya is - gondolta, mert ezt már nem volt kedve hangosan kimondani. Tudta, Anya hallja minden szavát, csak úgy tesz, mintha nem hallaná. - Mindig ezt csinálja - fűzte tovább gondolatban. - Felbosszantja az embert, aztán mikor végre sikerül neki, akkor direkt kint trónol a vacak konyhájában, mint egy izé egy konyhai ló. Igen, egy ló. Ezt nagyon találónak érezte. Kicsit el is mosolyodott, mert ez azért mégiscsak vicces volt: Anyaló; néha meg kell patkolni, mert fáj a lába, ha sokat koptatja az aszfalton. Csakhogy Rozit nem olyan fából faragták, hogy hagyta volna magát eltéríteni egy kósza Anyalóval, mikor igazi sérelemről volt szó. Es most bizony komoly sérelem esett. Ugyanis ma volt Rozi születésnapja. Illetve csak lett volna. A kislány ádázul összehúzta a szemöldökét. - Nem éri meg rendesnek lenni. Nem leszek soha többé rendes, mert ez a vége. Hiába voltam egész nap türelmes, meg szerény. Direkt nem szóltam, hogy hahó, én is itt vagyok, esetleg valami kis ajándék vagy torta nem esne rosszul És hát tessék! Ez a hála! Pedig milyen jól kezdődött a nap. Az oviban nem csak azzal ajándékozták meg, hogy választhatott egy dalt, amit a többiek énekeltek el neki, de még egy nagy, sárga lufit is kapott. És nem akármilyet ám! Héliumosat. Ovi után alig várta már, hogy hazaérjen. Most jön majd - gondolta -, a szokásos feldíszített kertkapu, meg a kedvenc rántott husi illata a konyhában, Aiiya, Apa ünneplőben, egy szép nagy torta a hűtőben: majd fogják és kicsempészik, hogy