Punya - Egy falat kenyér [antikvár]

Nagyanyám sokszor mesélt nekem gyermekkoromban. Nem meséket, hanem a családunk történeteit, amelyeknek főszereplői ismerős és már a feledés kapujába ért, még élő vagy már régen elhunyt rokonok voltak. Nem is emlékszem olyan alkalomra, amikor a népmesék vagy a későbbi korok klasszikus meséi elevenedtek volna meg a szavai nyomán. A vidéki, már régen eladott ház kövei, a kiszáradt s kivágott fa levelei, az elapadt patak csöppjei hozták közel ezeket a történeteket, amelyek apránként átitatták szívemet, lelkemet, emlékezetemet. Úgy járok ma is Monostorapáti, Kapolcs vagy Tapolca utcáin hogy a közvetlenül általam megélt események átkötődnek-beleszövődnek olyan vidám vagy szomorkás elbeszélésekbe, amelyek jóval születésem előtt történtek meg. Született budapestiként otthon vagyok így egy világban, amelyet soha nem birtokoltam, de amely mégis elszakíthatatlanul hozzám tartozik. Végső soron a mások élete az én sorsommá is vált, mire felnőttem. Azóta persze sok év eltelt. Meghallgattam más idős vagy fiatalabb rokonok elbeszéléseit. Szembesültem olyan dolgokkal, amiket a történelem „tény"-nek nevez. Ezek gyakran árnyalták a nagyanyám által elém festett képet, olykor pedig kritikus kérdéseket vetettek fel: „Tényleg így történt?" „Nem valószínű, hogy ügy játszódott le minden, ahogy elgondolod!" Hazudtak volna a történetek? Hamisság lenne a sok-sok emlék? Nem hinném, hogy erről van szó. Az ember személyességén átszűrt történések mindig formálódnak, akár alakot is váltanak. Ez azonban nem hazugság, nem is megtévesztés, csupán az igaz történetek apró csodája: a titok, miszerint az életünk nem az adatokról, az információkról szól, hanem arról, hogy miként Életünk forrása