Kölyökkorom kalandjai [antikvár]

HJ M 1. fejezet Viszlát, otthonom - Ébresztő, fiatalember: - harsogott eg>- mély férfihang a fülembe. - Mosdás, öltözködés, reggeli. Siess, mert !ekésed a vonatodat! - Apa, a frászt hozod rám, úgv' megijesztettél! És mi az, hogy" lekésem a vonatomat'. Te nem jössz velem? - N'em, fiam, nem mehetek. A minisztériumba keU mennem egyfontos megbeszélésre. Te eg\' klassz, önálló srác vagy, megoldod ezt is eg>-edül, ahog>- sok mást is megtettél eddig. - De apa, nem elég, hog>- elküldesz magadtól a \ilág végére, még eg>'edül is utazzak? - Meglátod, jót tesz neked ez az önállósodás. A nagymama meg ott vár majd az állomáson, nem fogsz eltévedni. N'a, készülődj g>'or- san! Húsz perc múlva indulunk a pályaudvarra. f; N'em értettem apámat. Ennyire könnyű neki egyetlen fiát - ez va- í;) gyok én - vidékre, egy koszos porfészekbe száműzni? Végül is jól meglettünk volna mi, apa és fia, de ő nem akarta. Mindig az a süket !!i duma, hogy nincs elég ideje gondomat viselni, és ez csak árt nekem. É, Az persze nem jut eszébe, hog>' ezzel a húzásával - szegény édesanyám t után - elveszítem apámat is. Meg a szobámat, a sulit, a haverokat, az egész világot! ¦ Egy utolsó pillantás a szobámra meg a lakás többi zugára, és már szálltunk is be a kocsiba. Még nagyon korán volt, nem volt nagy for- t galom, ezért apa beletaposott a gázba. A piroson is átmentünk lendü-létből, de apám baja, ha megbüntetik. A vonat pillanatokon belül in- | dult, ezért kerestünk gyorsan egy szabad helyet. Apának alig volt ideje ^ leugrani a vonatról, mert az hirtelen elindult. Minden olyan gyorsan történt, hogy el sem búcsúztunk egymástól. Igaz, apám katona létére túl büszke is ahhoz, hogy nyilvánosan ölelgesse a fiát. Meg talán én is szégyelltem volna. Maradt az integetés, aztán már az sem. Még túl korán volt. Álmos, pocsék, olyan „Mi a csudának keljek fel?" reggel. Egy újabb kilátástalan nap kezdete. N'em is néztem körül