Indiánok Nógrádban [antikvár]

Kisdiák koromban gyakran töltöttem a nyarat nagymamámnál, édesapámék balassagyarmati házában. A nyaralások maradandó emlékei szinte összefonódnak a regény történeteivel. Nekünk is kialakult a baráti társaságunk, és ha nem is voltunk „indiánok", a magunk kalandjai így sem maradhattak el. Az volt az igazi legény, aki fel tudott dobni a ligeti fák tetejéig, a Mikó ház szomszédságában lévő ideges kutyát rohadt almákkal bombáztuk - két háztetőn keresztül hajítva az almákat mozdonyszámokra „vadásztunk" az állomáson, és a többi. Jártunk ki a Nyírjesbe, fürödtünk az Ipolyban, valamint ámulattal hallgattuk Dobó Jóska bácsi és az öreg Tüske nevü magyar vizsla vadászkalandjait. Ebéd után kötelező csendes pihenő volt előírva. Ezt az időszakot általában olvasással töltöttem a ház verandáján. Egyik kedvenc olvasmányom egy megsárgult, széteső lapokból álló Winnetou-kötet volt, akkor még nem tudtam, hogy éppen e regény egyik „főszereplőjét" tartottam a kezemben. Háborús élmények sem maradtak el, igaz néhány évvel korábbról. Ébresztő, légiriadó, sziréna, villanyoltás, sötétben rohanás a kert végében ásott bunkerba, izgatott várakozás, repülők hangja, robbanások, ismét sziréna. Ez a regény - felnőtt fejjel olvasva - előhívja saját gyermekkorunk élményeit, az emberré válásunk folyamatát. Nekem ez ennél is többet nyújt: kaptam egy emlékképet Édesapámról.