Hogyan szerzett vizet a kiszáradt kút [antikvár]

Egyszer volt, hol nem volt, nem is messze innen volt, volt egyszer egy kút. A mező közepén álldogált egymagában, de soha nem volt egyedül. Hajnalban a csorda kolompolása ébresztette, a bivalyok érkeztek hozzá vízért. Aztán sorra jöttek a többiek. Az őzek és a szarvasok kimerészkedtek az erdőből, hogy a kútnál ők is szomjukat oltsák, és hamarosan a vaddisznók is megérkeztek vadmalacaikkal. A kút örvendezve várta őket, és büszke volt rá, hogy ilyen sok teremtményt tart jól a vizével. Szívesen hallgatta, mit beszélnek körülötte az állatok, és hogyan nevelik a vaddisznók a lökdösődő vadmalacokat. Olykor egy-egy vándor is megállt mellette, ivott a vizéből, majd hátát a kútnak vetve megpihent. A madarak is mindennap felkeresték, felröppentek a kút szélére, és elmesélték neki, hol jártak, mit láttak. A kút azonban nem szólt senkihez, csak állt a mező közepén és mosolygott. Egyszer a mátyásmadár egy magocskával a csőrében röppent a kútra, s amikor köszönésre nyitotta a csőrét, a mag kipottyant, és a kút mellé esett. A madár hiába kereste egész nap, sehol sem találta. Nem is találhatta, mert a mag jó mélyre hullott, és azonnal befúrta magát a földbe. Ott éldegélt, ott növekedett egy ideig, majd egy tavaszi reggelen kidugta fejét a földből egy icipici ág.