Harcos ifjuság [antikvár]

L. PANTYELEJEV A RÉVÉSZ A távolból nagy, magasoldalú ladik közeledik a part felé. Zsúfolásig meg van tömve emberekkel. Csak lassan tud haladni az ár ellen: az evezők nehezen, erőlködve szelik a hullámokat, majd megkönnyebbülten felbukkannak, s megcsillannak a napfényben. A napsütötte parton ültem, egy nagy kövön. Olyan jól éreztem magam, hogy mozdulni, körülnézni sem kívántam. Szinte örültem annak, hogy a csónak még messze van, tehát marad még néhány percnyi időm üldögélni és gondolkozni. Miről? Semmi különösről, legföljebb arról, hogy milyen jó itt ülni, milyen nyájasan süt fölöttem a nap, milyen üdítő illat árad a vízről, a kagylókból, a gyantás fákról. Rég nem voltam már távol a várostól, most örömmel töltött el minden: a poros lapu alatt meghúzódó zsenge gyermekláncfű, a Néva hullámainak lágy, alig hallható csobogása, az átlátszó, tiszta levegőben fáradhatatlanul ide-oda cikázó fehér pillangók. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy ebben a pillanatban véres háború folyik, ho.gy a front egészen közel van, mindjárt ott a tetők és kémények mögött, ahonnan a mi ostromlott városunkat napról napra német bombázók és messzehordó lövegek pusztítják. Nem is akartam erre gondolni, olyan jól éreztem magam azon a verőfényes júniusi napon. 1»