Fagyos hullámok [antikvár]

Előszó 35 évvel ezelőtt Az éjfekete szörnyeteg kinyújtotta rettenetes, karmos mancsát, és az L ágyhoz szögezte a kisfiút, hogy az moccanni sem tudott. Minden éjjel ez történt. És a kisfiú minden éjjel halálra rémült tőle. - Nem - suttogta magában nincs itt semmiféle szörnyeteg. Ez csak a sötétség. Csak a sötétség. Nem volt már kisbaba, hogy féljen a sötétben. Kis híján nyolcéves volt, és megesküdött az istennőre, hogy ezúttal nem fog az anyukájáért kiabálni. Ám ez az elhatározás csak pár percig tartott, míg aztán már nem bírt tovább a félelmével. - Anya! - hívta az édesanyját, aki, ahogy mindig, most is azonnal az ágyához sietett, és leült mellé. - Jaj, drágám - suttogta neki, és a karjaiba vette. Szorosan magához ölelte, míg a kisfiú, aki gyenge kis bolondnak érezte magát, reszketve felzokogott a vállán. - Semmi baj! Itt vagyok! Fény áradt szét a szobában, ahogy az édesanyja meggyújtotta a gyertyát az ágya mellett. Gyönyörű arca félig az árnyékban maradt, de a kisfiú így is látta, hogy dühös. Ám azt is, hogy nem rá haragszik.