Eszter hazamegy [antikvár]

Részlet a könyvből: Estbe hajlott már a délután. Az országút felől sűrű porfelhő látszott. A konda tért haza röfögve, gyors iramban hosszú, végeláthatatlan sorban. Vagy csak az utánuk felkavart porfelhő mutatta őket olyan soknak, mintha százával jönnének egymásután. A falu kis házai mint összebújt pirostetejű gombák látszottak a messzeségben. Kis hűvös szél bodrozta a fák leveleit, megbillentette az ágakat és felriasztotta az alvásra készülődő madarakat. Az országút mentén elterülő mezőn, melyen keskeny szakadozott szalag gyanánt futott keresztül a kitaposott gyalogösvény, két ember haladt. Egy idős és egy fiatal. Az öreg Telegdi András és az unokája, Kővári Eszter. Lassan haladtak, mert a leány mindegyre megállt és elragadtatással kiáltott fel. - Nézd, nagyapa, ezt a tengersok apró sárga virágot a fű között és ott a vetés már milyen magas és dús, szinte meg tudja hajlítani a szél, pedig még csak májusban vagyunk! Az öreg csak morgott valamit bajúsza alatt és tovább baktatott az úton, de mikor elérték a búzaföldet, mely befelé vitt a faluba, a fiatal leány keskeny barna kezét ráfektette nagyapja karjára és megállásra kényszerítette.