Erős akarat [antikvár]

1. A háború utáni első esztendő tavaszán két falusi legényke érkezett Minszkbe: Vaszil Gurba és Antosz Szmolevszkij. Földik voltak, Belorusszia nyugati részén, Prutyiki faluban születtek, nem messze a Noraes-tótól. Amikor a vonat megállt, a két legényke vállára vetette a csomagját. Vaszilnak festett faládikója volt, kis függő lakattal, Antosznak pedig vászon hátizsákja, így nyomakodtak a többi utas után a kijárat felé. * Esteledett. A nap halvány sugarai éppen a' sze™ műkbe tűztek, az égbolt már észrevehetően sötétedett és szürkéskékké vált. Szélcsendes, fülledt este ígérkezett. Vaszil tarkójára tolta viselte sapkáját, eligazította a homlokába hullott, csapzott, szőke tincset és erélyesen furakodott előre. Antosz a nyomában volt, a lába elé nézett, mintha attól félne, hogy megbotlik valamiben. Mikor azonban kiértek a pályaudvar előtti térre, Antosz határozott hangon így szólt: — Na, én megyek. — Hová? — csodáikózott Vaszil. — Magad is tudod: a rokonaimhoz. Már a vonaton mondtam. — De hiszen késő van — jegyezte meg Vaszil, mintha valami kis engedményt kért volna. — Látod, lemegy a nap. Még besötétedés előtt el kell érnünk a gyárba. — Akkor te csak eredj a gyárba. — Hát te? — Én meg majd megyek holnap. A rokonaimnál alszom. Apám megkért, hogy nézzek be hozzájuk. Át 3