Búvár Kund [antikvár]

I. A kelő nap vörös fénye bevilágított az ajtón, és lassan előre-:súszott a fal mentén lévő földpadkáig. Amikor elérte Kundot, a fiú kinyitotta szemét, és kábán nézte a tetőt. A görbe, görcsös dorongokon lassan kibontakoztak a szürkeségből a nádkötegek. Egy-egy törött nádszál lelógott a tetőről, és hegyét megszínesítette a beáramló pirkadat. Kund felébredt. A gyékény megzörrent alatta, amint felült, s letette a lábát a padkáról. Aztán fürgén felugrott, az ajtóhoz szaladt, fel a négy lépcsőfokon és kidugta fejét a szabadba. Hajnal volt odakünn, szép piros hajnal. Kund hunyorgó szemmel nézte az eget: tiszta. Sehol felhő. A nádas felől már hallatszott a madarak hápogása, füttye, békák brekegtek, s az ébredő nádas ezerféle hangja töltötte be a friss hajnali levegőt. Kund a szabadban nagyot nyújtózkodott, megropogtatta izmait. A hajléknak csak a teteje látszott, hiszen földbe ásott verem volt. Több üyen fűvel benőtt tető volt a környéken. Összevissza másféle házakat is lehet látni. Legtöbbje hegyes vagy gömbölyű tetejű kunyhó, valóságos boglya; kiben laknak, kiben nem. -Jó reggelt, Gyöngy! Nyílásával erre néz a harmadik kunyhó, onnan jött ki a menyecske. Kerek, barnapiros képe rámosolygott Kundra. - Mégy a lápra? Ilyen korán? A fiú hevesen bólogatott. Szeretett volna még pár szót váltani Gyönggyel, anyja testvére gyerekével, de a menyecske már fordult is vissza a kunyhóba, mert a kisded ugyancsak ordított a fejecskéért. így hát Kund sem töltötte az időt. Lehajolt, és visszabújt a putriba. A padkákon még egyenletes