Béni János útja [antikvár]

ELSŐ RÉSZ amelyben megtudjuk, hogy hősünk honnan hová érkezett 1 A Keleti-pályaudvar üvegteteje zúgva verte vissza a beérkező vonat zakatolását. A mozdony megállt a csarnok végében, kéményéből ütemesen pöfögött fel a füst, fehéren és sisteregve áradt a gőz a szelepekből. A mozdonyvezető kikönyökölt a nagy, fekete gépezet ablakába és végignézett a hosszú kocsisoron: a Nagyváradról Budapestre érkezett személyvonaton. A kocsikból embertömeg ömlött elő. Máris száz meg száz siető láb kopogott a peronon, nehézkesen döngtek csizmák, csosszantak, csattogtak bocskorok, meztelen talpak. Kosaras parasztasszonyok, férfiak igyekeztek a kijáratok felé. Kereskedelmi ügynökök lépkedtek jellegzetes kis táskáikkal. Az I. és II. osztály kényesebb utasai várakozva álltak a vágány mellett, várták a tömeg elhaladását. Vasúti hordárok rakták ki a bőröndöket, átszíjazott plédeket, majd harsány „vigyázat!" kiáltásokkal tolták alacsony, háromkerekű kocsijukat az emberek tömkelegén át, ki, a pályaudvar mellett várakozó bérkocsikhoz. Béni János is a vonat mellett állt. Elbódította a lárma, a tülekedés. Nem mert elkeveredni az embersokaságba: ki tudja, hová sodornák. Fáradtan pillogött, a tegnap hajnal óta tartó utazás kimerítette. Sápadt arcát a harmadnapos szakáll borostái petyhüdtté tették.