Az Északi Sarktól a Déli Sarkig [antikvár]

VOLT EGYSZER egy vándor, a ki betöltötte már életének negyvenötödik esztendejét. Huszonöt esztendeje volt már annak, a mikor először indult neki a nagyvilágnak. Akkoriban újdonsült diák volt, a ki annyit tudott csak, a mennyit az iskola padján megtanult. Egy szép napon megkérdezte tőle az igazgatója: - Van-e kedved elkísérni egyik fiatalabb tanulótársadat Bakuba, a Kaspi tenger mellé? - Van! - szólt a diák. - De hét hónapig ott kell ám maradnod, a míg a fiú át nem vette az egész esztendei tanulnivalóját. - Szívesen ott maradok vele, - hangzott a válasz, s a két ifjú, az új házitanító és a tanítványa, csakhamar elutazott Bakuba. Azóta a vándor tizennégy hosszú esztendőt töltött bolyongva a nagy Ázsiában, de közben-közben tizenegy esztendőt odahaza élt le, mert szerette a maga svéd hazáját és sohasem szánhatta volna rá magát arra, hogy örökre a messze idegenben maradjon. Hébe-korba haza kellett jönnie; meg kellett néznie, zöldelnek-e még a fenyők a hazai földben; hallania kellett, hogy a Keleti tenger habjai úgy susognak-e még, mint egykor az ifjúságában! De most immár eltelt egy negyedszázad, amióta első izben próbált szerencsét az idegenben, és egy szép napon ott ült vörös házacskája előtt egy szigeten a stockholmi sziklatengeren, és azon törte a fejét, mi módon ünnepelhetné meg legjobban utazása első napjának a huszonötödik évfordulóját. - Ha a nemes urak ezüst lakodalmukat ünnepi lakomával és zeneszóval ülik meg, - gondolta magában, - akkor te, a kinek nincs feleséged, épp úgy megünnepelhetnéd mégis annak a huszonöt magános esztendőnek a jubileumát, a melyet Ázsia földjén éltél végig.