Aiszóposz meséi [antikvár]

„Mikor ​Prométheusz megalkotta az embereket, két tarisznyát akasztott rájuk: egyiket a mások hibái, másikat saját hibáik számára. A másokét előretette, a sajátot hátulra akasztotta fel. Ezért van az, hogy az emberek a mások hibáit azonnal meglátják, a magukét viszont nem veszik észre.” Ennek a mai napig megmaradt prométheuszi baklövésnek a megfogalmazása sűríti az aiszóposzi mese jellegzetességeit: a tömörséget, kihegyezettséget, a néhány plasztikus vonással történő bravúros jellemzést, s az állandó emberközpontúságot. A legendás, népköltészeti alakká változott Aiszóposzban Pesti Gábornak, első Aiszóposz-fordítónknak szavaival ma is csodálhatjuk a „bölcsesség bátorságát”, amellyel ítéletet mond azok fölött, akik hatalmi vágyból, irigységből, gonoszságból, vagy akár ostobaságból megsértik az emberi együttélés szabályait. Ez az ókorban és középkorban annyira népszerű mesegyűjtemény volt az első magyar nyelven nyomtatásban megjelent könyv (1536-ban, Pesti Gábor fordításában). Azóta sokszor lefordították és átdolgozták; az eredeti gyűjtemény legteljesebb és leghívebb tolmácsolását – Sarkady János munkáját – azonban ezzel a kötettel adjuk át a magyar olvasóközönségnek.