A szörnyek tengere [antikvár]

i. szatír az esküvői RUHABOLTBAn Rémálmom így kezdődött: egy tengerparti kisváros kihalt utcáján álltam. Dühöngő vihar, éjnek évadja. Az út menti pálmafákat veri az eső. Mögöttük csiricsáré épületek, bespalettázott ablakokkal. Alig egy háztömbnyire, a hibiszkuszsoron túl az óceán morajlott. „Floridában vagyok" - eszméltem rá, de hogy honnan tudtam, amikor még sohasem jártam ott, titok marad. Patakopogás ütötte meg fülem. Hátrafordultam, és Grovert vettem észre, a barátomat, aki épp az életéért futott. Patákat mondtam, nem tévedés. Grover ugyanis szatír. Csípőtől felfelé ugyanúgy néz ki, mint a többi bandákba verődött tini: alig serdülő szakáll, virító pattanások. A járása egy kissé furcsa, de amíg meg nem látod valódi virgácsait (addig örülj, amíg nem látod!), eszedbe sem jutna, hogy nem emberrel van dolgod. Patában végződő szőrös kecskelábait műlábbal és buggyos farmerrel álcázza. Grover hatodik óta a legjobb barátom, vele és egy Annabeth nevű lánnyal vágtunk neki a kalandnak, melynek tétje nem kevesebb volt, mint hogy megmentjük-e a világot. Grovert júUus óta nem láttam. Azóta, hogy egymagában olyan küldetésre indult, melyről szatír még nem tért vissza De térjünk vissza az álmomra: Grover kecskefarkát lengetve, kezében a cipőjével - ahogy mindig szokta, ha menekülésre kerül