Három dráma [antikvár]

Szerző ​három drámát nyújt át kellő tisztelettel a kegyes-kegyetlen olvasónak is, miután a színházi nézőközönség meggyőzte őt arról, hogy fáradozása talán nem volt hiábavaló. Még akkor sem, ha némelyek szerint a világról, emberi létünkről immár csak ironikusan, szatirikusan vagy éppenséggel kiábrándultan lehet valamit mondani. E kötet szerzője nem tekinti jogosnak – és indokoltnak – a kinyilatkoztatást, miszerint erről vagy amarról csak így vagy amúgy lehet már szólani. Esztétikákon innen és túl az írói megnyilatkozásnak örök meghatározója marad a kényszer, az egyetlen ihlető Múzsa, amelynek ölelő karjait rég elfelejtettük, mert régen nem ringat már, hanem fojtogat inkább költőt és drámaírót egyaránt a század konfliktusaival. Három dráma: az emberi történelemnek három pillanatából, a múltból felidézve, az egyetlen lehetséges látószög alapján, amely a jelené, hisz tulajdonosai vagyunk minden idegszálunkkal. Ilyenformán a történelembe és mitológiába költözöttek – a képzelet aranytrombitáinak szaván elindulva – olyan szem sugarán vonulnak keresztül, amely óhatatlanul rájuk veti a jelen tapasztalatainak fényét-árnyékát. Viszonzásképpen ezt teszik maguk is, annak igazolásképpen, hogy a múlt, a Megtörtént: bennünk lakozik, amiként mi is táplálékai vagyunk az étvágytalansággal sosem vádolható jövendőnek. E hármas egységben élve a már említett kényszer parancsára vizsgáljuk magunkba a történelmet s lehetséges útjainkat a történelemben. Mert végül is az a fontos: hátunkon a múltnak terheivel merre tartunk? A derengő horizonton hol fényesebbek a reménység jelei?