...fuss el véle! [antikvár]

„Nem akkor alkottál tökéleteset, ha már nem tudsz mit hozzátenni, hanem ha már nem tudsz mit elvenni belőle." {Antoine de Saint-Exupéry) E/os^iapak helyett Együnk medvehagymát! Isteneknek való étek - mondják az öregek; fiatal ismerősöm, fekszik könyéken a földön, azt hajtogatja: világvége ellen medvehagyma, szomorúságra mosoly való. Mindkettő a Hámor-hegyen terem. A hegy ugyanott van, ahol van, ide minden beilleszthető: aprócska gyerekek sorakoznak az előtérben, született vagy festett szőke nők, álmodozók, ajándékozók, pedagógusok, Nemes Veronika, Frej Imre, szívvel látók, ráncgyűjtők, férjek, feleségek, féltékenyek, felszarvazottak, kérdezők, állandóan felelge-tők; itt mindent ki lehet mondani, kölcsönvenni vonaton elhangzott beszélgetést, meghallgatni az ember saját történetét, emlegetni időt és felejtést, félelmet és vágyat, töprengeni: mi volt? mi nem? elmesélni a képet magát, a képet, mely apránként elhalványul. Késő éjjelen, becsukva a kéziratot őrző dossziét, midőn a címet leírtam, ki tudja, miért, egy vicc jutott az eszembe. Bre^snjev leteremti beszédíróját: -Ember, én negyedórás beszédet kértem magától, aztán egy órán át szónokoltam! — Jaj, Brezsnyev elvtárs, mind a négy példányt felolvasta? Ebből semmit