Amit innen látok [antikvár]

Az írás hasznáról és káráról Vidáman sütött akora őszi napjóleső meleg téblábolt a járókelők között az utcán. Leültem a buszmegálló padjára, kinyújtózkodtam, majd ránéztem a mobilom órájára. Időm bőven volt az indulásig, így hogy valami hasznosat tegyek, elővettem a jegyzetfüzetemet. Lapozgatni, majd írogatni kezdtem. Kis idő múlva körülnéztem és éppen elkaptam egy középkorú hölgy résztvevő tekintetét, szája szögletében megértő mosoly bujkált, amely kijár a korlátozottan beszámítható embertársainknak. A dolog nem izgatott fel különösebben, visszanéztem, majd újfent a jegyzeteimbe mélyedtem. Mikor ismét felpillantottam, két fiatalemberre lettem figyelmes, akik velem szemközt nevetgéltek, pislogtak felém, s az egyikük a mutatóujjával jelezte az elmeállapotomról alkotott véleményét. Ajkamat megvetően lebiggyesztettem, majd egy röpke sóhajt eleresztve visszatértem foglalatosságomhoz. Ekkor egy árnyék került elém, majd valaki leült mellém a padra, egyelőre tisztes távolságra. Úgy tettem, mint aki nagyon el van foglalva, de a szemem sarkából megfigyeltem, hogy egy idősödő nagydarab kopasz férfi az illető, nyárias öltözékben. A róla alkotott első benyomást csak többnapos szakállarontottavalamelyest. Egy idő után mocorogni kezdett felém, s bár nem láttam, magamon éreztem fokozottan érdeklődő tekintetét. Végre megszólalt. - Maga mit ír? - Semmi különöset - legyintettem. - A forgalmat számolja? - Nemén. - Nemrég elütöttek errefelé egy gyalogost. Ezek az autók -dünnyögte rosszallóan.