Bővebb ismertető
Gárdonyi Géza
VILÁG KÖZEPE
Tavaszodott. Zöldült a fű a csaták mezein. Fűzfák, nyárfák lombosodtak, gyümölcsfák gombosodtak. Az oroszokkal kevéssel előbb pecsételtük meg Breszt-Litovszkban a békesség első levelét.
Napnyugta után egy orosz paraszt lesett elő a vasúti híd alól. Fehér báránybőr süveg, hosszú ködmen, magasszárú bagariacsizma - látnivaló, hogy orosz paraszt.
Óvatosan nézett körül. Felmászott a töltésre is. És még mindig csak hason, végigszemlélődött a sínek hosszán nyugat felé. Mintha azt nézné: hova veszett az égi nap? Nézett, szemlélődött, eleinte csak hason. Aztán féltérden. Később föl is emelkedve.
A határon történt ez.
Visszasietett aztán a híd alá. Batyut emelt elő onnan, orosz katonai hátizsákot. S egyre tekintgetődve indult útnak a vasúti töltés mellett napszállat irányában.
A síneken akkor nyugat felől valami emberféle mutatkozott. Közeledett a homályban. A fején fekete bozontos báránybőr süveg, de a kezében vasúti piros lámpás, korán meggyújtott piros lámpás - látnivaló, hogy az is muszka.
Hogy összeérkeztek - a vasúti őr fenn, a paraszt lenn a paraszt megállt.
- Zdrásztvujtye! (Aggyisten) - kiáltott fel a vasúti emberre. - Mondd csak barátom, orosz vasút-e még ez? vagy hogy már osztrák?
- Orosz - biccentett a vasutas ez még orosz.
- Hát mennyire még a határ?
- Puskalövésnyire. Az a ház, amelyik amottan fehérlik, amott a két nyárfa alatt, az már osztrák kocsma.
- Őrzik-e?
- Nemigen. Tudod tán, hogy békesség van már, hálistennek.