Kitaszítottak III/2. (töredék) [antikvár]

A 20. század tragikus történetének sok sötét fejezete közt számos olyan is akad, amely nemcsak önmagában fájdalmas, hanem amiatt is, hogy tartósan kiesni látszik a közösségi emlékezetből. Ami azonban megtörtént, valamiképpen mégis megőrződik, és előbb-utóbb az emlékezet felszínére tör. Az „ötvenes évek", a sztálinista-rákosista diktatúra története évtizedekig az elhallgatott bűnök története volt, és miközben a szocialista humanizmusról, a társadalmi igazságosság megteremtéséről szólt a propaganda, milliók látták jobbnak, ha személyes emlékeikről, a szólamokkal ellentétes tapasztalataikról inkább hallgatnak. De a csönd nem volt teljes: ezrek és tízezrek, ha suttogva, ha félig elfojtott szavakban is, de továbbadták azoknak a rémségeknek történetét, amelyeknek tanúi vagy áldozatai voltak. Nemcsak '56-ról, nemcsak Recskről, nemcsak a diktatúrák szélsőségeiről estek így szavak, hanem a kitelepítésekről, padlássöprésről, a hortobágyi internálásokról, erőszakos tsz-szervezésről és sok egyébről is. Tudjuk, ezek a gyakran félbehagyott történetek, éppen hogy elkezdett mondatok nem tölthették és nem tölthetik be azt a szerepet, hogy a nemzet egészének gondolkodásában, történelmi identitástudatában átfogó képpé formálódjanak. Átalakulóban lévő világunkban erős a hajlandóság arra, hogy csak önmagára, önmaga jelenére figyeljen, és ne törődjön azzal az úttal, amelyen idáig jutott. Pedig aligha vesztett érvényességéből az a lecke, hogy a múlt tragédiái csak akkor nem ismétlődhetnek meg, ha emlékezünk rájuk. Ezért nemhogy nem szabad félnünk a múlt felidézésétől, hanem egyenesen kötelességünk is.