Kézjegy 20. [antikvár]

Könyvek között Remén3^elenül szürke ég. Kuckózni, olvasgatni hív az öblös fotel: szavakon mélázni, azokkal felmelegedni, a nyárra gondolni: jó volt heverni füvön, fövenyen, olvasni lírait, iramítót Olvasni jó. Állítmány és tárgy. Tárgyilagosan. Szürkében vagy szikrázó kék-aranyban. Egy antológiát lapozni szépen végig olvasni, eltűnődni: vajon ma hány gondolat fut párhuzamosan a világban s találkozik a végtelenben? Hány oltja ki egymást azonnal, mert szembeharcosok? Hány üt-vág, aláz, káromol? S talán a jobbik rész kívánsága szerint: hány használ, bátorít, mozdít ki kalodából? Könyvek között telik életem, így tudom, félelmes terhek és evilági mennyországok azok. Ilyenek és olyanok. Olykor könyvtárra hagyott gyűjteményekkel is találkozom. papáé volt. Nekünk erre nincs időnk. Nincs helyünk." A 20. Kézjegy is ott volt közöttük. Legalább egy könyvtári példánnyal több lesz! Elolvasom a jubileumi előszót a húsz kézjegyes esztendőről. Az alapító elnök, Wessely Gábor jegyzi: csodával határos, hogy egy vidéki irodalmi kör, vegetálva bár, de túlélte ezt a két évtizedet." Túlélte, kezdődik a harmadik. Mert az ember ír. Láttatni akarja, hogy mer, tud szólni másnak is. ír eszköztelenül, kopogón, vagy ezermester iparosként már szinte hallva a nyájas dicséretet, ír szemérmesen, vagy önnön emelőn, ír legyintve, fanyar humorral, ír odamondva és bájosan. Szabályos szerkezetben és szabadon. Szerkesztő elmék tudják, hány az ígéretes erő, a már érett szavú cinikus, hány a múltba révedő letisztult formalista. Ki az, aki folyton fázik itt, s kinek van mindig melege. Ki satíroz szóval is, ha rossz kedvében nyesi hozzánk fekete-szürke szavait. Ki a simogató „lágy takaró" szavú. Vágyunk rájuk. Szívesen fogadjuk. Zsigereinkben van még némi emlék. Meséljetek, küldjetek szót, néha kályha meleget. Németh Judit