Mivé lettél, futballkirály? [antikvár]

Hajdanában a nyilainktól, fél évszázada a csatárainktól rettegett Európa. Mit Európa, az egész földkerekség. Amerre csak jártunk, meghajolt előttünk a futballvilág. Négy esztendőn át veretlen volt nemzeti tizenegyünk, megnyertük az Eb-t, az olimpiai bajnokságot, az évszázad meccsének kikiáltott összecsapáson fél tucat gólt rámoltunk be az otthonukban kilencven évig veretlen angolok hálójába. A vb-döntőt aztán egy olyan csapat ellen buktuk el, amelyiket előtte pár nappal nyolc góllal aláztuk. Ha még tízszer összecsapunk velük, tízszer verjük őket. Csakhogy akkor az az egy volt az igazán fontos. A Rimet-kupát más vitte haza, a világ szemében mégis mi voltunk a legnagyobbak. De hol vagyunk ettől az időtől? Puskásék óta többnyire csak a könnyeinket szárítjuk. Sokáig az aranycsapatot sírtuk vissza, később meg Albert Flórit, Rákosit, Mészölyt, Farkast, Benét, Varga Zolit, s társaikat, mígnem azt az időt is megértük, hogy az argentínai és a mexikói vébén leszerepelt csapatunk után sóvárogjunk. Hosszú volt az út s rögös, de végigjártuk, s amit korábban el sem tudtunk képzelni, az ma valóság. A futballkirályból egyszerű alattvaló lett. Trónszék helyett a lábtartó zsámolyon üldögélünk. Nehéz volt elviselni, hogy már nem mi verünk mindenkit, hanem minket vernek.