Az Aranycsapat története [antikvár]

Bevezető 1953-ban egy novemberi délutánon a londoni Empire Stadion - a Wembley - zsúfolásig megtelt az Anglia-Magyarország mérkőzésre. Azokban a televízió előtti időkben az angol válogatott minden meccsét teltház előtt játszotta, a magyarok vendégszereplésére azonban figyelemre méltó gyorsasággal fogyott el az összes jegy - hetekkel a találkozó előtt alig néhány óra leforgása alatt minden belépő gazdára talált, ami azért elképesztő, mert a mérkőzésre hétköznap délután került sor, tehát a nézők túlnyomó részének egynapi munkabéréről is le kellett mondania, hogy ott lehessen. Mire föl ez a hatalmas érdeklődés? Magyarország részben annak köszönhette vonzerejét, hogy egy elszigetelt kommunista országról volt szó, amely a Szovjetunió elnyomása alatt senyvedett, játékosai pedig hivatásos katonák és rendőrök voltak, amit az angolok egyszerre találtak furának és kissé ijesztőnek. A magyar csapat kapitányát, Puskás Ferencet a világ egyik legjobb - ha nem a legjobb - futballistájának tartották, az angol sajtó incselkedve el is nevezte „Száguldó Őrnagynak" (The Galloping Major), utalva a lóháton vágtázó magyar katonákra, ami újabb bizonyítéka annak, mennyire keveset tudtak a magyarokról és a (kelletlenül) őrnagyi rangban szolgáló Puskásról. A magyarok voltak a regnáló olimpiai bajnokok is, bár ennek a teljesen amatőr versenysorozatnak a sikere nem sokat jelentett az angolok számára, azt azonban még nekik is el kellett ismerniük, hogy a magyarok akkor három éve és 5