Régészeti dimenziók [antikvár]

QONDOLATOK A RÉQÉSZETRÖL A TUDOMÁNY ÜNNEPÉN A Tudomány Ünnepe 2008. évi mottója — „Föld, levegő, viz, tljz" és, magától értetődően, az „ember" — a régészetet telibe találta. Természetesen nem azért, mert a kulcsszavak a diszciplína artikulálatlan, vagy — finomabban fogalmazva — „próteuszi" természetére utalhatnak, hanem azért, mert ezek mintegy magukba foglalják azt a fejlődést, amit a régészet, ez az eredetileg konkrét és átvitt értelemben „földhöz kötött" tudomány mutathat fel azáltal, hogy megfelelő időben nyitott volt a természettudományos eredmények adaptálására, s hogy képes volt ezáltal módszereiben megújulni, és ezzel párhuzamosan az interpretáció területén is új megközelítési módokat és új minőséget teremteni.' A pozitív következmények felismerése nem mai keletű, hiszen kiváló archeológusok, mint például Andreas Rumpf, már a 11. világháborút követó években úgy vélekedtek, hogy diszciplínánk egyszer s mindenkorra — ahogy mondani szokás — megszűnt ancilla históriáé lenni.^ A Rumpf által képviselt nagy generáció azonban nem érhette meg azt a forradalmat, amely — mint a forradalmak általában — számos ellentmondást, s ezzel együtt kimondottan negatív tendenciákat is felszínre hozott, ugyanakkor azonban bizonyos értelemben egy új archeológiai világrend körvonalait vázolta fel, olyan kereteket, amelyeknek tartalommal való kitöltésén ma is dolgozunk.' A bevezető gondolatok ehhez a folyamathoz kapcsolódnak, magától értetődően a teljességre való törekvés bármiféle igénye nélkül. Thukydidés a „Históriai" 1. könyvének 8. fejezetében a következőket írja Muraközy Gyula fordításában: „ mikor az athéniak ennek a háborúnak (ti. a pelo- ' Erről kitűnő áttekintés: REnFREW-BAHN 1999, 67 skk. A természettudományos módszerek átvételére vonatkozó hatalmas Irodalomból lásd pl. EVm ETAL. 1990. ^ Vö. RUMPF 1953, 5. ' Mai felfogás szerint a régészetben fordulópontot az 1960-as években az ún. újrégészet megszületése jelentett. Vö. RENFREW-BAHn 1999, 36-39. Ez azonban lényegében nem hatott a klasszika archeológiára, lásd ÉTIEMME-MÜLLER-PROST 2000, 15-17. C. Renfrew egyenesen .greal diuíde'-ről ír: REMFREW 1980. Vö. SHODQRASS 1985. Magyarországi reakció: RALICZ-RACZKY 1977. ponnésosi) a folyamán megtisztították Délos szigetét, s kiürítették az itt a szigeten elhunytak sírját, ezeknek több mint felében káriaiakat találtak: fel lehetett Ismerni őket a velük eltemetett harci felszerelésekről, s a temetkezéseknek a káriaiaknál még ma is szokásos módjáról." riem véletlenül adta Róbert M. Cook 1955-ben publikált tanulmányának a „Thucydides as archaeologist" (COOK 1955) címet, hiszen miről is van szó? A sírok kiásása, azaz ásatás során leletek kerültek napvilágra, s a halottak mellékleteiből, ül. a temetési rítusból a történész következtetéseket vont ie az elhunytak etnikai hovatartozására vonatkozóan. így debütált tehát az archeológia, akkori értelemben a kezdetekre vonatkozó tudás. De Thukydidést akár a kognitív régészet úttörőjének is tekinthetjük. Ugyanis amikor a Kr. e. 460-ban, az argosiak által elpusztított Mykénai maradványairól ír (I, 10), úgy vélekedik, hogy helytelen volna a város kicsiny voltából egykori jelentőségére következtetni. Hiszen ha Spárta elpusztulna, és csak a szent helyek és épületek alapja maradna meg, a későbbi nemzedékek nem hinnék el, hogy milyen hatalmas volt, hiszen a település faluszerűen terült el. Ezzel szemben az athéniek városuk maradványai alapján kétszer olyan hatalmasnak tűnnének, mint amilyenek a valóságban (1-2. kép). A „már a régi görögök is" toposz jegyében, legalábbis gondolatkísérlet szintjén, akár a légi és a vízalatti régészet potenciális lehetőségének felismerését is az ókori hellének érdemei közé sorolhatnánk. Strabón (I, 3,18) számon tartja a víz által elnyelt városokat, a tengerbe süllyedt akhalal Helikét, a bolótlai Kopaisz-tóba elmerült Arnét. Sőt ml több, Lukianos Ikaromenipposa (XLVI, 12), miközben az istenekhez repült, hogy a filozófusok zavaros beszédje helyett tőlük kapjon eligazítást a világ dolgairól, a magasból észrevette a pharosi világítótornyot és a rhodosi kolosszust. Mi sem természetesebb ennél, mondhatnánk. Már pedig Ovidiusnak, az „Átváltozások" költőjének, amikor Daedalust és Icarust röpíti, ez a lehetőség nem jutott eszébe (Met. Vlll, 183-255).