Medveemberek krónikája [antikvár]

Kök Berta szétsimitoUa sárgára őszült bajuszát. Bizalmatlanul nézett a városiakra. A sziliásváradiaknak nem volt újság a nadrágos ember. Ismerték a Pallavicini őrgróf lovaglónadrágos vadászcimboráit, a főmérnök úr állig begombolt, szürkeruhás bibliásait, akik minden nyáron a Szalajkában tanyáztak sátras diákjaikkal. Megszoldák, hogy tavasztól késő őszig önti az egri vonat a vasárnapos turistákat, akiknek egyremegy napsütés, esö. Eldobálják a bádogdobozokat, meg a sok papirt. Fene tudja, mit kereskednek a Bükkön, rövid nadrágjukban, nöcskéikkel, akiknek még a szeme se áll jól ? De ezek a városiak ? Kők Berta tehát szétsimította díszes bajuszát: — Ökrökkel? — kérdezte. — Mindegy, hogy lóval vagy ökörrel — felelte a pesti, a szemüveges, akinek arcát még szakáll is sötétítette, szájából pipa lógott. Nohát, tisztára figura egy ember volt. — Mindegy, csak szekeret húzzanak. — Á Szálájkőbá ? — érdeklődött Berta sokadszor. — Oda, fel a Szalajka-rétre, az állomásról, ládákkal. Nem nehezek, üresek — mondta el megint a pesti, cigány vagy miféle ? Pedig csizmában volt, de az is olyan úri, fűzős, birgerli. — Hót. . . nyócván ! — bökte ki Berta. — Nyolcvan forint ezért a kis útért ? — álmélkodott most a másik, a rövidnadrágos, hózentrógerral, tarka ingben. Kezében kisfejü, hosszúnyelü kalapácsot lóbált. Ez meg vörös volt és pettyes, mint a pulykatojás. Ilyenek teremnek Pesten, hiába! A pesti az eget nézte, a Napot, ahogyan csúszott lefele, nyugatnak. Képét vakarta, Bertára pislogott szemüvege mögül, azután a vöröshöz fordult: — Estig állni kell a tábornak, Pista, nem hagyhatjuk kinn a nőket és a gyerekeket éjszakára. — Bertához fordult: — Fogjon be apám, aztán gyerünk! — De nyócván ! — erősködött Kők Berta. — Megkapja, csak fogjon már — türelmetlenkedett az, és nagyokat szívott szörcsögö pipájából. Jó füstje volt. Berta szétvetette avult csizmáit, s a kék kötény alatt kotorászva ő is kihúzta a meggyfaszárú pipát. Kedvet kapott rá. A pesti kostököt nyújtott neki és Berta rátömött.