Örökbefogadás [antikvár]

Az örökbefogadó szülő és a szülei nélkül felnövő gyerek egymásra találását mintha közéjük épített falak nehezítenék. Ezek a falak aktákból; szabályokból, ügyintézőkből, no meg persze nehézkes, bizonytalan hivatalnokokból, értelmetlen, de ugyanakkor kijátszható szabályozásból, egyéni (a gyámhatósági, gyermek- és ifjúságvédelmi, minisztériumi, bírósági, csecsemő-, nevelőotthoni dolgozó, az orvos, pszichológus, nevelőtanár, vagy csak a szomszéd egyéni, magán-emberi) hibáiból, a társadalom értetlenségéből, nemtörődömségéből épülnek, sőt, magasodnak. A szaporodó számú csecsemőgyilkosságokról szóló hírek ismeretében különösen fájón érthetetlen, miért is olyan körülményes és hosszadalmas az örökbefogadás. Pedig van felnőtt, aki gyerekre vágyik, van gyerek, aki a felnőtt szeretetére vágyik, s akit saját család híján csakis egy másik, az igazi család menthetne meg attól, hogy a társadalmon kívülre hulljon, ugyanúgy, ahogy vér szerinti szülei odahullottak. A bűvös kört valahol meg kell szakítani.