Reménység a veszteségben [antikvár]

Kedves Miklós! Mint tudod, egy súlyos betegség miatt ágyba kényszerültem. Most bőségesen van időm gondolkodni, töprengeni a múlton, életünk nagy kérdésein, veszteségeink feldolgozásán. Emlékszem korábbi vissza-visszatérő őszinte vívódásaidra, mikor tolószékbe kerültél: miért ér bennünket annyi megpróbáltatás, szenvedés, és miért éppen azokat, akik egy nemesebb, önzetlenebb életre törekszenek? Mit kezdhetünk pótolhatatlan testi-lelki veszteségeinkkel, gyógyíthatatlan betegségeinkkel, szeretteink elvesztésével, bűneinkkel, bukdácsolásainkkal? Ezek a kérdések már nem csak elméleti szempontból fontosak számomra. Emlékszel, mennyit beszélgettünk arról annak idején, hogy Pál apostol súlyos szembetegségben szenvedett? Háromszor „könyörgött" Istenhez, hogy gyógyítsa ki a betegségéből, de gyógyulás helyett a következő választ kapta: „Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlen- ^^^ kezdhetünk pótolha- , , , ,,, „, tatlan testi-lelki vesztese- seg altal er célba. ^ . ,, , . , , , , , . gemkkel, gyógyíthatatlan A kegyelem témaköré kozponti betegségeinkkel, szeret-kérdéssé vált számomra e tragikus elvesztésével, bű- fordulatok kapcsán. Néha egész kö- neinkkel, bukdácsolá-zel kerülök a megértéséhez, aztán sainkkal? egyszeriben fényévekre eltávolodik _ tőlem. Te annyi mindent átéltél már, és hozzád is oly sokszor lehajolt már az isteni szeretet. Hogyan ismerhetnénk meg a hétköznapokban és minden megpróbáló élethelyzetben, körülményben az apostolnak adott isteni „megoldást"? A különböző válságos élethelyzetekben, fájó veszteségeink között hogyan találhatunk rá erre a kegyelemre, erőre? Úgy gondolom, mindkettőnknek naponkénti tapasztalata lehet, ösztönös természetünk szavak nélkül is ezt kántálja: „Nem, nekünk nem elég a ke- 1 Pontosított fordítás szerint, 2Kor 12,9.