Mit üzen az életed? [antikvár]

Előszó Kaptál már valaha egyértelmű égi jelet? Mondjuk, abból a fajtából, amire nem volt igényed, de szükséged annál inkább? Velem tavaly nyáron történt. Gyönyörű nyári este volt, egy szeretett barátommal ültünk a Balaton partján, a szabad ég alatt, egy kellemes étteremben. Együttérző figyelemmel hallgatta, ahogy szapulom magam. Aznap délelőtt tartottam egy előadást egy fesztiválon, és elégedetlen voltam a teljesítménynyel. A körülményeket is méltatlannak találtam: egy indiai guru után következtem, aki felajánlotta, hogy aki akarja, a beszéde végeztével megölelheti öt. Jókat mondhatott (plusz, eleve egy sármos pasi hálóingben), úgyhogy a közönség fele felpattant és hosszú tömött sorba rendeződött a színpad mellett, miközben én megkaptam a mikrofont. A foghíjas nézőtéren körbepillantva, a csukott szemmel fekvő, a gyereket szoptató, a táplálkozó, a beszélgető és az egymást ölelgető emberek közt olyanokat is fel tudtam fedezni, akik ültek és figyeltek. Olyan érzés volt rájuk bukkanni, mintha független képviselőket keresnék a parlamentben. Vért izzadtam, mire valahogy közönséggé kovácsoltam a „csőcseléket", talán mert már az elejétől fogva idegenkedtem a helyzettől. Elvesztettem a könnyedségemet. Keresgéltem a humoromat, de nem nagyon találtam. A mondanivalóm fontosságában meg amúgy is hajlamos vagyok elbizonytalanodni: van-e értelme még bármit mondani? Nem hangzott-e el már minden? Kell-e még valakinek új információ? így érezhette magát Jónás, Babits versében: „Hozzám már hűtlen lettek a szavak, vagy én lettem mint túláradt patak oly tétova céltalan parttalan "