Gyógyuljunk ki a családunkból [antikvár]

Előszó „Idegen" vagyok: Franciaországban születtem, mégsem érzem teljesen magaménak ezt az országot. Mintha csak átutazóban lennék. Az „igazi hazám" máshol van. Ott más nyelvet beszélnek, más ételeket esznek, és a zene is más. Amikor meghallom, egy egész nép lelke rezdül meg bennem. Ott minden sokkal szebb. Mindig is így éreztem, nem tehetek róla. A menekültek unokáinak sebei ezek, akik elveszítették gyökereiket. De nem szenvednek: van fedél a fejük felett, vannak barátaik, van munkájuk „külföldön". Én magam még két évtizeddel ezelőtt is valami hasonlót írhattam volna. Sokáig az a kellemetlen érzésem volt, mintha csak most érkeztem volna meg Franciaországba a bőröndömmel, mintha egy vadidegen országban élnék, amelyhez nem tartozom, és amelyet megérteni sem akarok; úgy éreztem, sosem fogom megtalálni a helyemet ebben az országban, noha ide születtem, akárcsak a szüleim, és itt is nőttem fel. 13