Családi traumák [antikvár]

Bevezetés Minden családnak megvan a maga története. A szeretet, a veszteség, az öröm és a fájdalom története. Annak a családnak a története, amelybe én születtem, kivételes kiváltságok és többszörös traumák története. De nálunk nem volt szokás mesélni. Nem voltjellemző a múlthoz vagy az aktuális eseményekhez narratívát, értelmezést rendelni, vagy arról beszélni, hogyan birkózzunk meg velük. A szüleim a II. világháború idején voltak fiatal felnőttek. Az apám a haditengerészetnél szolgált, az anyám pedig a Women's Land Army* kötelékében dolgozott. A sérüléseik azonban máshonnan fakadnak. Az anyám szülei és két testvére váratlanul, hirtelen haltak meg, még anyám huszonegy éves kora előtt. Az apám apja és fivére szintén elhunyt, minden előzmény nélkül, még apám fiatalkorában. Mindkettejük apja az I. világháborúban harcolt. Kortársaik nagy részéhez, és az én babyboomer generációm tagjaihoz hasonlóan ők is egyszerűen csak alávetették magukat a túlélés és utódnemzés íratlan parancsának. Bámulatra méltó kitartás, szívósság és bátorság jellemezte őket. A túléléshez vezető út, az egyetlen, amely nyitva állt előttük, az volt, ha felejtenek és továbblépnek. Azt az elvet követték, hogy amiről nem beszélünk és amire nem gondolunk, az nem is fáj. A gyerekkorom, ahogy a nemzedékemhez tartozóké általában, másról sem szólt, mint a színlelésről, a sebezhetőség elrejtéséről, és igen, a rezzenéstelen arckifejezés törvényéről. Ám ha nem szembetűnő is - vagy talán különösen akkor, amikor nem szembe- Ez az 1917-ben létrehozott civil szervezet osztotta el a brit munkaerőpiacon az I. és II. világháború alatt a nőket azon férfiak pótlására, akiket elszólítottak a hadi cselekmények. (A szerk.)