Kezdj el élni! [antikvár]

Bevezető miékszem, tizennégy vagy tizenöt éves lehettem, amikor első alka-^^lommal ütköztem a nagy kérdések áttörhetetlen falába. Tavasz volt. Éppen akkor érkezett hozzánk nagytatám. Jóképű, ügyes, derék ember volt. Szerette a zenés mulatságokat, a klubbeli barátait, a kártyajátékot A dohányzás miatt álnok betegség támadta meg, fél lábát amputálni kellett. Mivel mankókkal nem érezte magát biztonságban, néhányszor elkísértem sétálni a parkba. Egyik alkalommal egymás mellett ültünk a padon, és beszélgetni kezdtünk. Hirtelen kitárta előttem lelke titkait. Tulajdonképpen nem velem, hanem önmagával beszélgetett. „Lám, eltelt az élet Voltak jó napok is. Volt részem pénzben is, örömökben is. Mindenem megvolt. De minden elmúlt. És most ? Eltelt i^úsá-gom, erőm, hírnevem Kevesen ismernek már. Mit ért az életem? Mi haszna, hogy mindenben részem volt, ha semmi nem maradt nekem? " Nyugodt hangnemben kezdte monológját, de ahogy továbbszálltak gondolatai, mind drámaibb magasságokba emelkedett. Egy adott pillanatban, botját felemelve, erőset csapott falábára Majd elhallgatott, megtört. Én is hallgattam. Lehet, elfeledkeztem volna erről az esetről, ha nem éltem volna át más alkalmakkor, más személyekkel kapcsolatban is. Ugyanezekkel a gondolatokkal találkoztam két, öngyilkosságot elkövetett egyetemi társam búcsúlevelében, a nagy klasszikusok irodalmi alkotásaiban, Bach vagy Brahms muzsikájában, híres gondolkodók elmélkedéseiben. Minden alkalommal egyre mélyebben hatottak lelkemre, míg lassanként saját, személyes drámámmá változtak. Huszonegy évesen, a „nagy elhatározások idején" ébredtem tudatomra. Egy olyan folyamat kezdete volt ez tulajdonképpen, mely teljes látókörömet megvilágosította. Attól kezdve, gyengeségeim és hibáim ellenére, egyenes vonalban ívelt életem útja. Most, negyven év elteltével is ugyanolyan időszerűnek hat számtalan élettapasztalattal igazolt akkori felismerésem.