Hívására indultunk [antikvár]

Megőrzött bennünket az úton "(Józs 24,17.)Egy útitárs" évfolyam1950- 1955 Egy az Úr, egy a hit, egy az út, egy a cél, Együtt felcsap a láng, egyedül elalél. Akkor győztes a harc, ha egy ütemre lépünk, Eggyé lenni az Úr Szentlelkét adja nékünk"Úgy vélem, a fenti ige és az ének is közös" bizodalmunk és tapasztalatunk. Az éneket még Veöreös Imre bácsitól, az Otthon akkori igazgatójától és atyánktól" tanultuk egyik Otthonórán Sopronban vagy már Budapesten. Most, amikor közös utunkra visszagondolunk, talán ez a régi ének újra felelevenedik. S talán, most, amikor útjainkat felelevenítjük és utódainknak leírjuk, lehet, hogy ez a teológus-korunkbeli ének újra közös énekünkké lesz, ha útközben meg is feledkeztünk róla!Az utolsó nagyobb" évfolyam voltunk az ötvenes években. Tizenheten indultunk 1950-ben. Közben persze, voltak, akik elmaradtak tőlünk, de voltak olyanok is, akik útközben lettek társaink. Olykor, mintha külső és belső erők szakítópróbát" is alkalmaztak volna köztünk, pedig teológusként úgy véltük, hogy közöttünk soha nem lesz feszültség. Mégis: oklevelünk kézhez vételekor elhatároztuk, hogy hónapokra beosztva az ABC szerint névsorban leveleket indítunk körbe, így tartunk szoros kapcsolatot egymással. Ugyancsak szerettünk volna minden nyáron két napos találkozókat tartani egy-egy társunk meghívására. Ez utóbbi a hatvanas évek végétől legalább két évenként sikerült. Később minden évben együtt voltunk, de a teljes létszámú testvéri együttlét ritkán sikerült. Urunk szeretete adott nyitott szívet, megértésben, együttérzésben. A közös úr-3