A tökéletesség csapdája [antikvár]

Előszó Nyugaton mindnyájan olyan kultúrában élünk, amelyet perfekdonista elképzelések szőnek át. Olyan ez, akár egy torz valóság holografikus szimulációja, ahol a hirdetőtáblákról, a mozivászonról, a televízió-képernyőről, a reklámokból és a közösségi médiából tökéletes életek képei ragyognak felénk. A hologram hamis világa válogatás nélkül hálózza be az embereket. Minden apró részlete azt sulykolja belénk, hogy csak akkor élhetünk boldog és sikeres életet, ha tökéletesek vagyunk, ellenben, ha túlságosan eltérünk az ideáltól, akár el is áshatjuk magunkat. Ez a felfogás nagyon is valóságos, hiszen mindenütt jelen van, mindent átitat. A perfekcionizmus beférkőzik a lelkünkbe, és átveszi felettünk az irányítást az örökös bizonytalanságunknak köszönhetően, amely azért alakul ki, mert folyton arra figyelünk, amink nincs, ahogyan nem nézünk ki és amit nem értünk el. De hiába a negatív gondolatok és a bénító tudat, hogy nem vagyunk elég jók, egyszerűen nem bírunk leállni, egyre csak hajtjuk magunkat. Az állásra jelentkezők gyakran a perfekcionizmust mondják a „legkedveltebb gyengeségüknek". Az üzleti és a politikai élet, valamint a sport és a művészet kiválóságai a tökéletességre törekvésnek tulajdonítják a sikereiket. A hírességek és az életvezetési tanácsadók rengeteget beszélnek arról, hogyan fordíthatjuk a perfekcionizmust a saját hasznunkra. Valójában a perfekcionizmus hajtóerejét leginkább az adja, hogy mi, mindannyian idealizáljuk a munkát, a vagyont, a társadalmi státuszt és úgy általában a „boldog életet": megszállottan hajszoljuk a folytonos előrelépést és gyarapodást, bármi is legyen az ára. Márpedig az utóbbi időben ez az ár az egekbe szökött. Szinte belefulladunk az elégedetlenségbe, beleragadunk a „soha nem