A Rubicon partjainál [antikvár]

Az igazat megvallva, nem is tudom, minek írtam ezeket az eszmefuttatásokat. Amelyeknek még a műfaját sem tudom egyértelműen meghatározni. Talán csak a szellemi tornához szükséges tréningként, magam szórakoztatására. Terjedelmük esszé-műfaj méretű, tartalmuk, megírásuk módja annál messzebb áll tőle. Néhány témában megpróbáltam a megszokottnál kissé mélyebbre nézni, legalább annyira, amennyire tőlem kitellett. Nem is gondolva arra, hogy ki követ majd. Lehet, hogy úgy járok majd, mint az egyszeri hadnagy, aki szakasza élén kardot rántott, s utánam felkiáltással rohanni kezdett, mint az őrült. Csak akkor nézett hátra, amikor elérte az ellenség zárótüzét. Meglepődött, hogy senkit nem lát maga mögött, vagy nem akarták, vagy nem tudták követni. Ezért azután egyéni hőssé vált, legalábbis a sírköve szerint. Én, nem akarván így járni, egy-két jó barátomnak és szakmai sorstársamnak odaadtam a kéziratot és izgatottan vártam véleményüket. Az elsőt már aznap este telefonon megkaptam. Barátom nem kevésbé izgatottan hívott fel, hogy ezt nem várta volna tőlem, a történésztől, hogy ennyi zagyvaságot írok össze. Csupa képtelen értelmetlenség, elképesztő, hogy én miket hordok össze. Mindezt nem a szokott, higgadt bölcs hangján mondta, hanem magából kikelve. Ekkor néztem először hátra, abban a reményben, hogy a szakaszt még magam mögött látom. Ügy gondoltam, hogy ez csak egy jelzés, fel tudok még sorakoztatni néhány harcost, hátha azok velem jönnek, nem akartam egyedül elhullani a harcmezőn. A másik potenciális hullajelölt is megóvta magát, röviden csak annyit mondott: „Érdekes, csak azt nem tudom, kinek írtad." Elgondolkoztam, hogy valóban senki nem kért fel rá, sehonnan nem kaptam iniciatívát, tanácsot, elvárást, szellemi támogatást. Csak úgy beleírtam a világba, gondolva, hátha lesz rá szellemi vevő. A piacon azonban eddig senki sem kapott az alkalmon.