Raguel 7 tanítványa I-VII. [antikvár]

Sziklába zárt tüz Anton Bernstein fokozatosan alápállt élete közel hat évtizedének mélyrétegeibe. Úgy érezte magát, mint a saját kihűlt létét és valami természeti csapás dúlásának maradványait ámulva szemlélő kisértet. Tűztől kormozott romok, földrengés tépte szakadékok, mocskos vízhordalék között titkos menedék. A sors műtőasztalán feküdt szünet nélkül, fölé hajló láthatatlan orvosok vérbarázdákat szántó kése alatt. Amire csak rápillantott, amihez csak hozzáért meditációjában, az a fájdalom görcsében feszült meg, oldhatatlan kötések jelképeként. Egy-egy válságponton már-már úgy érezte, hogy az eszét veszti. Mint szegény Lujza nővére, ő is széttöri értelme bilincseit, és kiutat keres az alvilág gátlástalan tombolása felé. De sohasem volt eléggé gyenge hozzá. Intellektusa és lelkiismerete erősen tartotta a kormányt. Hűvös biztonsággal irányította a téboly mocsarai között. Nem merült el. Csillagai fölé került - de micsoda áron! Hétéves volt, mikor Lemberg gettójának poshadt állóvizéből Bécsbe költöztek. De ott is, mint később mindanütt, üldözött kirekesztettek maradtak. Mert nem tartoztak sehová. Sem fajtestvéreikhez, sem a másik oldalhoz. Apja gyötrődő, félreértett nagysága vált a lelke legégetőbb sebévé. Kifejezhetetlen gyöngédséggel, csodálattal és szánalommal szerette a zseniális, tehetetlen, nyomorban fuldokló „hitehagyottat". Apját így nevezték a zsidók, és így nevezte őt a felesége is habzó szájú, hisztérikus rohamai vércsevijjogásában. A másik oldalról pedig éppúgy „piszkos, büdös zsidóként" hajították vissza a gettóba, mint a többi sorstársát. Valójában egyik sem volt; sem hitehagyott, sem zsidó, hanem a szellemében fajok, osztályok fölé emelkedő, szabad ember. Eredetileg kőfaragónak tanult, később azonban hegedűket készített, amíg