Julika meséi [antikvár]

A hegedú hang]a Hosszú szőke haját, mely oly rakoncátlan volt, lágyan befonta, s vállával az erkély ajtónak dőlt, s lassan lecsúszott keze a hangszerig. Játszott, és ott ált a muzsika ölelésében mint egy tündér. Fehér ruháján játszadozott a telihold fénye. Ráborította sugarát, lába elé ezüst szőnyeget terítve. Arca átlátszóan sápadt volt, szinte eggyé olvadt a ruhája színével. Feltekintett, szeme a Hold korongjába merült, s hegedűjének hangja szállt a csillogó éjszakában. Ebben a nyári csendben minden őt hallgatta. A valóság is álommá finomult. Érezte, hogy soha még nem játszott szebben. Már nem az ujjai mozogtak, hanem a szíve játszik a húrokon. Nem is zenét játszik, valami zsongító bódulat édesíti meg a hangokat. Szeme könnyekkel telt meg, melyek lelke mélyéből szakadtak föl. Magához ölelte a magány titokzatosságát. Vele együtt hullt a fákról, a virágokról, a hold elhullajtott könnye is. Sírt a táj is a hangtól, mely áradt szét a világban. Egy férfi a kertből leste őt, szent csodálattal. Szeme falta szépségét, ki hallgatta szíve vallomását. Önkívületében egy fának dőlt, és csak bámulta a jelenséget, az álomképet. Tőle menekült, azt hitte itt a kert csendjében nem kísérti muzsikája hangja. Ujjra beleesett a tűzbe, a lány igézetébe. Egész sor gondolat áramlott át agyán, szenvedélyes fájdalom tombolt érzéseiben. Szeretne mozdulni és soha jóvá nem tehetőt elkövetni. Megállítani a jelent, maradjon így örökre. Csak néhány mozdulat az egész, és átragadja egy másik világba. Oda, ahol a lány csak neki játszik. A zene kíséretével át lépni a jelent, és ott élni egy másik létben. Ha elé lépnék külsőmet olybá tenném mi szemének, szívének boldogságot adna. Testében lelkében nem tudna ellen állni. Talán be tudná vonni a hegedűje csodálatos hangjával e mély sebet, mely ott mélyen lassan üszkösödni kezd. Nem mozdult. Még nem! Várt. Az éjszaka ráborult a tájra. Lassan az erkélyre lépett, s osont, mint éjszaka sötétje, a lány szobájába.