A Funkcionális grafológia II. [antikvár]

Részlet: A szexuálgrafológia: a grafológia legalaposabban feltárt témaköre Biztos, hogy a grafológusok óvakodtak kimondani ezt a szót: szexuálgrafológia. Biztos, hogy csupán az alsó zónáról beszéltek (amiről beszélni is kell, ugyebár), hiszen az írás tartományának "szinte" egyharmada. Miért "szinte"? Tessék lemérni: egyharmada. "Szinte" azért, mert - ugyebár - "szinte" mást sem talált benne a klasszikus grafológia, csupán szexualitást. (...) Már a korai grafológusok rájöttek, hogy "vannak egyes betűk, amelyeknek külön jelentésük van". Amely naiv megállapítást szívesen és kicsit nagyképűen korrigálunk innen a XX. század végéről, miszerint minden betűnek van(nak) különleges jelentése(i), amelye(ke)t a grafológus, vagy maga a grafológiatudomány (már) ismer, vagy (még) nem ismer. (Lásd Bodroghy Funkcionális grafológia I. kötet, A betűk jelentése) Azaz a klasszikus grafológia mindössze három betű (a magyar klasszikusok négy betű) mondanivalóját ismerték. Az "m" betűről helyesen állapították meg, hogy az én-te-ő viszonyokra vonatkozik, az "n" betűről enyhén szólva vitatható megállapításként közölték, hogy az az "én-te" (mert ez igaz ugyan, de csupán második értelemként), és végül tudták, hogy a kis "g" az az én ÉN-em a szexualitásban. Az a szexuális ÉN. Az ENYÉM, aki ezt írom. És a magyarok megtalálták hozzá a "y"-t, a szexuális páromat.