Kortünet vagy kórtünet? [antikvár]

A XX. századot már sokféle jelzővel illették, hívták az idősek évszázadának is. Joggal, mivel az átlagéletkor megközelítőleg kétszeresére nőtt. Míg 1900-ban például a várható élettartam az Amerikai Egyesült Államokban 43 év volt, a század végén már 80 év körül mozgott. A népesség korfája és a családszerkezet is átalakult: szemben a többgenerációs családok korábbi együttélésével, a magcsaládok váltak egyre általánosabbá. Az idős korosztály aránya a korszerű társadalmakban dinamikusan nő. Mai ismereteink szerint - ha betegség nincs - a várható élettartam 120-130 évre tehető. Az, hogy a hosszú életet milyen életminőségben éljük, meghatározó jelentőségű. Az öregedés élettani folyamatáról szóló ismereteink rohamosan gyarapodtak. A genetika forradalma, a géntérkép megalkotása akár a "biológiai óra" működése hatástalanításának a lehetőségét is előrevetítheti, s legújabb kutatási eredmények a hosszú élet génjeinek közeljövőbeni lokalizálását ígérik, az oxidatív stressz - mint a mitokondriális funkciózavarok kiváltója - leküzdésében is egyre több a lehetőségünk. Ezekkel a változásokkal az időskori betegségekről alkotott mindennapi kép sok tekintetben nem tart megfeleően lépést. A közgondolkodásban - sokszor még az orvosokéban is - az időskor és a testi-lelki sorvadás sokszor szinonimák, a terápiát reménytelennek, a diagnosztikát éppen ezért sokan akadémikusnak, a beteget feleslegesen terhelőnek tartják. Valójában minden életszakasznak, így az időskornak is megvannak az egyedi jellegzetességei, melyeket biológiai faktorok alapoznak meg, a szociális környezetben nyilvánulnak meg és pszichés megjelenésük is különböző. Ezeket semmiképp sem lehet sommásan "hanyatlás"-ként címkézni, ha valóban deterioráció mutatkozik, annak az okát valamilyen kórfolyamatban kell keresni. (Erre a jelenségre utalunk a főcímben feltett kérdéssel is.) Ha betegségről van szó, korai diagnózis híján a kezelés még a potenciálisan reverzibilis esetekben is késői lehet. Az elmúlt 5-10 évben sok olyan új ismeret birtokába jutottunk, melyek a közvetlen klinikai gyakorlatban is eredménnyel hasznosíthatók.