Bővebb ismertető
Ez a tanulmány kétféle értelemben is kísérleti. Először azért, mert újszerű kísérletet tesz arra, hogy megvizsgálja: egyetlen kis mondatértékű szókapcsolat milyen szövegkörnyezetben marad azonos értékű önmagával abból a szempontból, hogy a beszélő (ill. a teljes nyilatkozat létrehozója, kibocsátója) igaz kijelentésnek szánja. Másodszor azért, mert módszere kísérleti: a választott példamondatot különféle mellé- és alárendelt helyzetű tagmondatként veszi mintegy nagyító alá, bőven alkalmazva a transzformációs elemzést lehetőleg minden olyan kötőszóval kapcsolatban, mely az akadémiai nyelvtanban előfordul.
A négy első fejezet voltaképpen csak kitekintés az igazságértéknek, a közvetlen és közvetett mondathasználatnak nyelvi, logikai és pragmatikai vonatkozásai felé. Az ötödiktől kezdődő tulajdonképpeni fejtegetés állítja előtérbe a mondat és a tétel fogalmát; itt kerül elő az a kiválasztott egyszerű mondat, mely a továbbiakban tételként része egy összetett egységnek. Hogy ez a tétel múlt idejű, annak célszerűségi oka van: múlt idejű mondatról általában könnyebb belátni, hogy tényt fejez ki. Bár a múlt idejű igealak sem egyértelmű, az igazságérték vonatkozásában kevesebb bonyodalom van vele, mint egy jelen idejű tétellel. Hogy a múlt idejű tagmondatra megállapított összefüggések mennyire általánosíthatók a nem múlt idejűekre, ennek tisztázására a jelen munka nem vállalkozik. Nem összefoglalást akar adni, hanem ötletet és indítást a további kutatásokhoz. Itt-ott előfordul egy-egy kitekintés nem múlt és nem kijelentő alakú mondatokra is, sőt befejezésül ott található az értekezés végén egy kísérleti összefoglalás. De az általánosítás itt nem főcél. Azt talán megkönnyíti az összefoglaló táblázat és a szómutató, melynek alapján újrarendezheti az anyagot bárki, aki ily módon képes áttekinteni az összefüggéseket...