Üzenet I. [antikvár]

„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" - Karinthy Frigyes szavai jutnak eszembe, mikor a könyvemet az olvasók kezébe adom. 1969-ben, londoni lakásunkban egy este így szóltam Ildikóhoz, első feleségemhez: „Úgy érzem magam, mint ahogy egy várandós asszony érezheti magát a kilencedik hónapban. Az a rengeteg intenzív, színes élmény, amelyben gyermekkoromtól, csaknem születésemtől fogva részem van, olyan gazdag, hogy úgy érzem, ellentmondást nem tűrően kikívánkozik belőlem. Ezt a gazdagságot nem tarthatom meg magamnak, meg kell osztanom embertársaimmal, és le is fogom írni egyszer, ha lesz rá időm." „Akkor most ülj le és kezdd el írni!" - mondja határozottan Ildikó. „Erre most nincs alkalom. Tudod, holnap koncertem van." „Valami mindig lesz. Ha most nem kezded el, akkor sosem fogod elkezdeni." „De mi van akkor, ha nem fogom tudni úgy visszaadni, ahogy az bennem él?" „Akkor legalább nem fogsz itt nekem többet nyafogni!" Ildikó lakonikus válaszára nem volt mit tennem, mint leülni és elkezdeni írni. Mintha egy vízcsapot nyitottam volna ki, úgy ömlött belőlem a szöveg. Illetve mintha valaki diktálta volna. Alig győzték gyorsasághoz szokott zongoristaujjaim a gépelést. Mintha valaki a másvilágon, a szellemvilágban megírta volna ezt a könyvet, majd arra késztetne, hogy újraéljem, végül pedig leíratná mindezt velem. Az első könyvben úgy írtam le a gyerekkori benyomásaimat, élményeimet, ahogy jöttek az emlékezetembe. Gondoltam, össze tudok állítani belőlük egy könyvnek valót. Mikor aztán Ildikó elolvasta, kiderült, hogy a könyv készen van, megírta önmagát. Később is megtörtént ez, amikor azt mondtam Ildikónak a negyedik könyv vége felé: „Ezt két-három héten belül fogom befejezni." Majd amikor hazajött a bevásárlásból, jelentettem neki: „A könyv befejezte magát." Volt aztán egy olyan eset, mikor rajtakaptam a túlvilági diktálóimat: Szvjatoszlav Richter helyett kellett helyt állnom az Athéni Fesztiválon, Heródes Atticus Ódeionjában. Természetesen nem enyhítette léghűtés a hőséget, lévén szabadtéri előadás. A meleg és az érthető feszültség után nem volt más ital a fogadáson, ami elém került, mint pezsgő. Éhgyomorra számolatlan pohárral nyakaltam be kedvenc alkoholomat. Hogy hogyan kerültem a hotelbe, se akkor, se most nem tudom, viszont annyira mégis tudatomnál voltam, hogy arra gondoljak: „Most próbára teszlek benneteket, túlvilági könyvíróim!" Pillanatnyilag azt sem tudtam, hogy hívnak, mégis elkezdtem gépelni. Másnap, mikor elolvastam, mit írtam az éjjeli, teljesen öntudatlan állapotban, meghökkenve állapítottam meg, hogy a legjobb sorok közé tartoznak, amit papírra vetettem. Az egész életem oly módon alakult, mintha csak arra találták volna ki, hogy róla ez a könyv megszülessen. Miért, hogyan?